Naranjito narancssárga lett

Hát bizony. Sokat kellett rá várni, de itt a folytatás. 2009 második felében rendesen belehúztunk, és ezt most be is bizonyítom:

Erről ugyan már tettem említést az előző postban, de most részletezném egy picit. Júniusban ugye a ház ura az alvázat vakarászta, talált is egy-két érdekes dolgot. Mint például ez a szúnyogháló jellegű lemezdarabka a bal hátsó kerék előtt. (Biztos van neki valami szép neve, de semmilyen nyelven nem ismerem. És mégis boldog vagyok.)


Tehát, kapott egy kis kontár-üvegszövetet, majd egy kis alvázvédőt, és szerintem szebb, mint új korában.



A kerékdobok is szépek lettek (és őszintén remélem, hogy jók és tartósak is). A jobb hátsó ilyen volt előtte és utána:



És a jobb első ilyen volt előtte és utána:



És a teljes alváz - szerintem soha többet nem fogom látni, de információim szerint egész előnyös, ha rendesen meg van csinálva.


Talpraállítás előtt még gyorsan megpróbálta összerakni a lengéscsillapítót az uram, de nem akarta az igazságot.

Így talpra állította, hátha majd akkor. Így se akart összeérni.

Nem nagyon értettük, mert a lengéscsillapítót, mint hozzávaló vadi új alkatrészt adták hozzá. Tehát aki elkezdte a restaurálást, és beszerzett hozzá új alkatrészt, már csak megnézte, hogy melyik modell való hozzá. Kicsit később egy seatos találkozón az egyik 150 kilós srác mondta is, hogy majd ő ráül, hogy be tudjuk csavarozni. De aztán csak vettünk egy belevaló modellt. Vagyis kettőt. Az anyósüléshez is jár rugózás, nem csak a sofőrnek.

Hazatévedt a gyújtáselosztó is. Csak ez az egy kép van róla, amiből arra merek következtetni, hogy csak kívülről lett megpucolva.


Néhány belső kép, a dzsúz levakarása után, de az alapozás-csiszolás előtt.



És ekkor kezdődött a július-augusztus-szeptemberi szélmalomharcunk a teddihengerrel felvitt alapozással. Addigra már annyira untam a tanulást, hogy inkább én is beálltam csiszolni. Még a sógornőm is segített. Két teljes hónapon keresztül minden hétvégén hárman csiszoltuk 250-es, 500-as és 1000-es smirglivel, de a göröngyök csak nem akartak elmúlni.
De szeptember közepén megmenekültünk: a Jeromos megvette a mini travellert, amit ugyan nagyon elleneztem, viszont legalább odavonzott néhány embert, akik nálunk kicsit többet tudtak az ügyről.
Ez az igen kedves minitulajdonos úriember például elhozta a nagynyomású vízsugarát, hogy megpucolja a mini motorját. Akkor már elétettük a seat motorját is:

Aztán a kép szélén piros pólóban látható minimániás minitulajdonos, aki a családi autószerelő műhelyben dolgozik, megmutatta nekem, hogy hogy lehet vízzel hatékonyan csiszolni. Olyan felfedezés volt ez nekem, mint amilyen Archimédész lehetett Heurékának. (ott is volt víz, ugye?)

Innentől már ment is, mint a karikacsapás, gyakorlatilag egyedül folytattam, csiszoltam, gletteltem, csiszoltam, gletteltem, csiszoltam gletteltem, és 2-3 hétvége alatt már majdnem jónak nyilvánítottam.

Azért olyan is volt, hogy besegített a sógornőm és az unokahúgom is. De pasik többet nem dolgoztak az ügyön, csak a négy csaj:

És ilyen csilivili lett a vizes csiszolás után:


Végül, november elején elérkezett a nagy randevú napja: az az úriember, aki egy korábbi postban megírt, valójában későbbi időpontban a mini motorháztetőjét hegesztette, eljött, hogy lefesse az ótót két rétegű festékkel.
Remek kis festőkabint csináltunk a sógornőm garázsából (rácsos aljzattal, megfelelő légcserével, stb):

És már indult is a festés. Íme az első kész darab:


Sajnos hamar rá kellett jönnünk, hogy
1. nagyon hideg van, és nem akar száradni a festék sem, nemhogy a lakk
2. nagyon fúj a szél, tehát a szabadban nem lehet festeni, sőt még az ajtót nyitva hagyni sem lehet
3. az alapozás sem igazán tökéletes
így kihasználtuk a maradék időt, hogy mi is kipróbáljuk a pisztollyal festést.


Másnap a Jeromos elment átcsiszolni a frissen újra-alapozott részeket (vagyis majdnem az egész autót), illetve lecsekkolni, hogy milyen szépen szárad ragad a csomagtartó teteje. A színe jó lett, de a lakk csak nem akart megszáradni. Olyannyira, hogy tavasszal, miután összeraktuk, az összes méhecske finomságnak gondolta, és újra kellett festeni.


Sebaj, két hét elteltével, már november vége felé, muszáj volt befejezni a festést.
Végre az időjárás is rendes volt velünk: verőfényes napsütés, semmi szél, nem túl hideg.

Nem is rossz. Így hagyjuk?

Bár a festés nagy része a szabadban történt, lakkozni már inkább bementünk. Vagyis szegény Pedro ment be, mert ott bent nem lehetett levegőt kapni. De elkészült.


Decemberben még ripityára szedett az uram egy Weber 30-as porlasztót, mert az ugye csak jobb, mint a sajátja, ami csak Weber 28-as.



Hogy milyen lett a kész festés és mi lett a porlasztó sorsa?
Majd a következő bejegyzésben elárulom.