IMM 2010, Neumarkt in der Oberpfalz, Németország - az út

(1. rész)

Voltunk nemzetközi minitalálkozón.

Az úgy volt, hogy tavaly az angliai mini-találkozón megkerestük a magyarokat, és rögtön el is dicsekedtek vele, hogy mire készülnek: ők szeretnék a 2012-es minitalálkozót rendezni a Balatonnál. Tök jó programot készítettek elő, csak egy aprócska hiba csúszott a számításukba: a 2011-es találkozót Olaszország helyett Svájc nyerte, ami azt vonja maga után, hogy Olaszország újra fog pályázni a 2012-es találkozó rendezésére.

Namost, mivel a rendezés jogát a két évvel korábbi nemzetközi minitalálkozón döntik el szavazással a résztvevő klubok elnökei (képviselői), nekünk a 2010-es találkozón muszáj ott lennünk a klubunk képviseletében, hogy a magyarokra szavazhassunk.
Ezért aztán a Jeromos már decemberben leadta a jelentkezést, már csak azért is, hogy nehogy valaki megeőzzön a klubból, és véletlenül az olaszokra szavazzon. Januárban kész volt az utiterv és a szállodafoglalások is.

És végre elérkezett a nagy nap: május 19-én (szerdán) elindultunk a minivel Németországban. Az első napi Beziérs-ig mentünk, összesen kicsit több, mint 900 km. Volt kis dugó Madridból kifelé, meg Zaragoza mellett, de ettől eltekintve jól mentünk. Amikor először mondta Mohabá, hogy menj tovább 192 km, huhogtunk rendesen, de később volt 434 km is. Végig a Jeromos vezetett, és fél 7-re már ott is voltunk a szállodában. Egészen olyan volt, mint az angliai kompon a kabin, csak az emeletes ágyak hiányoztak.



Csütörtökön hasonló hosszúságú út várt ránk, a németországi Freiburgig. De hogy ne csak autópályát lássunk, kis (150 km-es) kerülővel útba ejtettük a millau-i viaduktot. Arról majd egy külön bejegyzésben, mert ott azért kibújt belőlem a mélyen rejlő szerkezeti szakirányos építész. Azért itt egy kép:



Franciaországban már rám is sor került a volánnál. Szerintem most vezettem először Magyarországon és Spanyolországon kívül. Ja, és Anglián kívül, de az nem ér, a balos vezetés jó móka.
Érdekes, hogy mekkora hazafiak a franciák. Csak citroenek, ranault-k és peugot-k vannak francia rendszámmal, illetve aki luxus-autót akar, az mercedesszel jár. Nagyon szép utat fogtunk ki, kevés forgalommal, ráadásul meglepő módon az út nagy része nem fizetős autópálya volt. Azon lepődtünk meg, hogy (amerre jártunk) az autópályáról csak és kizárólag a tájat lehetett látni. Ami épület volt az autópálya közelében, azt vagy egy füvesdomb, vagy egy fél erdő takarta.

Arra is rájöttem, hogy a minit én most próbáltam ki igazán, mert hát a faluban nem nagyon nyomja az ember lánya, Angliában meg csoportosan mentünk, (tehát max 100-zal), ráadásul síkon.
Arra is rájöttem, hogy nem irigylem azokat félnótásokat, akik neki mennek a tour de france-nak. Amerre jártunk, sík út nem volt. Csak emelkedő meg lejtő. Mondjuk a mininek meg e kottyantak az emelkedők, ugyanúgy ment fölfelé 130-cal (maximum engedélyezett), mint lefelé. Édekes, hogy a franciák a hegyes-dombos utakon nem kapaszkodó sávokat nyitnak az emelkőkön, hanem lassító sávokat a lejtőkön. Ők tudják.
Ja, és még egy érdekesség, amit máshol még nem láttam. Úgy tudatosítják a vezetőkben, hogy vigyázzanak, hogy kitűznek az út mellé egy fekete emberalakot minden egyes ponton, ahol valaki meghalt. Legalábbis egy szakaszon, ahol jártunk.



Azért ilyen tájakon is jártunk:


A gyengébbek kedvéért: (minden autópálya-felhajtó ilyen)


Pénteken már csak egy 500 km körüli utacska várt ránk, és mivel nem nagyon siettünk, a Scharzwaldon keresztül mentünk. Korán indultunk, eleinte ködben-felhőben, úgy is gyönyörű volt.


Aztán elkezdett kisütni a nap, és még szebb lett. Freudenstadtban megálltunk tulipánokat fényképezni meg feketeerdő-tortát enni, aztán irány a minitalálkozó.






Ez a rönkszállító kamion olyan sebességgel fordult itt be, mintha legalábbis egy minit vezetett volna. Gondolom, nem először ment arra botokkal a hátán.


A céltól kb 50 km-re megpillantottuk végre az első minit. Nürnbergnél olyan dugóba keveredtünk, hogy 10 percenként 2 km-t haladtunk, végül másfél óra araszolás után lementünk az autópályáról, hogy a maradék 45 km-t kis utakon tegyük meg. A 3 angol mini jött utánunk. Ismét igaz volt, hogy autópályán kívül sokkal szebb utakat találtunk, mint autópályán, és ezesetben még haladni is sokkal jobban lehetett.

Este 6-ra már állt a sátrunk, és már a német virslit is megkóstoltuk. A Jeromos a német sört is.

Magáról a találkozóról majd egy későbbi posztban...

Hétfőn reggel 9 körül már indultunk is vissza. Hazafelé még megálltunk Nürnbergben turistáskodni meg ajándékokat venni. Pünkösd hétfő lévén nem volt egyszerű, de azért csak sikerült.



Nürnbergből viszont dél körül indultunk, és úgy döntöttünk, hogy hazafelé ismét a Fekete Erdőn keresztül jövünk, és megnézzük a világ legnagyobb kakukkos óráját is.




Hazafelé már verőfényes napsütésben élveztül a Fekete erdőt.



A német autópáyán történt hogy meglepett a mini. Kétsávos autópálya, enyhe emelkedővel. Nem jött senki a belső sávban, elkezdtem 140-nel két kicsit lassabb autót előzni. Épphogy túl voltam az elsőn, megjelent a tükörben az ügyeletes vese-donor. Kimenni nem tudtam a két autó közé, így odaléptem neki. Na, az emelkedőn felgyorsított 150-re.

Este már a Szajna-parti szállodában aludtunk Chalon-sur-Saone-ban, és sikerült 12 euróért 4 kisüveg vizet szereznünk szomjanhalás ellen. Ui az én uram csak a madridi csapvizet hajlandó meginni. (el kell ismernem, ott tényleg elég vacak volt a csapvíz)

Kedden - mivel már eléggé fáradtak voltunk - végül úgy döntöttünk, hogy visszafelé nem spórolunk 10 €-t autópályadíjon, hogy újra megnézhessem Millaut, mivel az egy jó 150 km-es kerülő lett volna, francia benzinárak mellett egyértelműen ráfizetés.


Ezt a fiatot a lyoni körgyűrűn előztük meg. Ahogy elnéztük, csak azért mi előztük meg őt és nem fordítva, mert a dugóban a mi sávunk volt gyorsabb...

Ez után már aki épp nem vezetett, az aludt, Mohabá ui valami olyat mondhatott, hogy menj tovább 492 km-t, amit persze a miniben nem lehet hallani, csak látni. Aki meg éppen vezetett, az meg öntötte magába a kólát vagy a red bullt.

Délután viszonylag korán érkeztünk Barcelonába tervezgettük is, hogy elmegyünk meglátogatni a srácot, aki a minit gyógyította 2 éve, meg a Delahaye-restaurálását. De olyan fáradtan értünk oda, hogy nem volt erőnk.
Ráadásul bekövetkezett az elkerülhetetlen: Addigra majdnem 4000 km-t tettünk meg, és ha azt mondanám, hogy nem kellett a minihez nyúlni, sci-fi jellegűvé válna a blogom. Ezt ugye nem szeretném.
Tehát, a szállodához érkezés előtt kb 1 km-rel nem volt hajlandó többet indexelni.
Amíg a Jeromos szétszerelte a fél autót, az indexkart, a kormányt, a relét, a fűtést, a rádiót és az elektromos ablakemelőt, én jelen bejegyzést írtam. Végül kiderült, a bizti volt a ludas, hehehe. Még szerencse, hogy nála volt a régen beszerzett új bizti-ház, így kicserélte azt is a biztikkel együtt.
Fényképezni sajnos csak akkor jutott eszembe, amikor már kész volt.


Másnap reggel sokkal frissebben keltünk, hogy nekivágjunk az utolsó 600 km-es etapnak.


Hát, a spanyol táj közel sem olyan, mint a német, vagy akár a francia, de azért fotózgattunk egy kicsit, hátha nektek tetszik:






Most, hogy november óta folyamatosan esett az eső, és a napocska csak Európában bújt elő, az Ibér-félszigeten nem nagyon, még ilyet is látni néha.

Még valahol a francia-spanyol határ környékén elfáradt a motorháztető zárja is. Szerencsére le volt szíjazva (mármint a motorháztető, nem a zárja). Így index-javítás után még Barcelonában le lett drótozva a fényszórókhoz, így simán eljutottunk vele Madridba. Viszont, mivel hazafelé útba esett a Pedro műhelye (aki a seatot festette - nemsokára ezt is leírom), beszaladtunk, hogy hegessze meg.


Aki esetleg nem tudná, hogy hogy kell hegeszteni, íme a képes ismertető:

Kézzel odafogjuk az alkatrészt a másikhoz, így védőszemüveg felrakásához nem marad szabad kezünk, dehát az úgyis csak a kezdőknek kell...

Erre a trükkre még nekem is szükségem lesz a mini traveller küszöbének javításához (ja, ez eddig titok volt?)...