Még egy hónap se telt el a traveller örökbefogadása óta, újabb napot töltött vele a férjuram. Vele. Ahelyett, hogy velem töltötte volna.
Először is rápróbálta a frissen érkezett esőkabátot - amint az előző posztban említettem -, és amire szerencsére nem volt szükség eddig. De a fénykép erejéig fölpróbálta. Nem azért mondom, de nem a dizájner a jó, hanem a modell.
Ezután nekiállt tovább szanálni az alvázat. Először belül, a hátsó részen szedte föl az üvegszálas "javítást". No comment.
A rozsda eltávolítás után, ha már úgy benne volt, lekapta a festéket is. Nem tudom, mi ennek a magyar neve, de úgy működik, hogy az ember egy gél szerű trutyit ráken, és egy kis idő múlva elkezdi vakarni. Nem túl jó illatú, feltehetően legalább olyan egészséges is. Szóval, lejött az eredeti fösték.
Végül kapott foszforsavas löttyöt is, így remélhetőleg már nem fog tovább rozsdásodni a közeljövőben.
Jöhet a küszöb. Mint utóbb kiderült, nem sok értelme volt annak, amit ezután csinált, de azt legalább teljes odaadással tette. Na jó, igazság szerint azért volt értelme: megtudtuk, hogy a küszöb menthetetlen. Vagyis csere-érett.
A hétköznapokra azért még haza szokott jönni a férjuram, de újabb bizonyítéka a naivitásomnak: a gyújtáselosztó csak hazajött suttyomban. Lettek is bele izibe új pogácsák meg kondi.
A következő hétvégén családostul mentünk a sógornőm házába. Megint csak naívan azt gondoltam, hogy majd csiszoljuk egy kicsit a 600-ast. Hát, a többes számból hamar egyes szám első személy lett.
Viszont megpróbáltuk beindítani a motort. Ugye állítólag ment, amikor utoljára leállították. Így kapott egy kis benyát a porlasztóba, meg egy külső aksit. Egy fél órás önindítózás után meg is lett az eredmény. A vízszivattyú tropa, meg még nem is tudom, mi minden...
Azért akadt, aki még így is elégedett volt:
Éppen ezután futott be a szomszéd faluból az a srác, aki összetörte a piros minijével a mi piros mininket. Kérdezés nélkül neki is állt kiszerelni a motort.
Ez a srác mindig seftel valamivel, pontosabban mindig mindenfélét ajándékba visz. Ami neki kell, azt megszerzi valahonnan (családtól, baráttól, üzletféltől), aztán amikor már nem kell neki, aki az első adandó alkalommal odaadja valakinek. Így került hozzánk ez a néhány vasdarab, amit sikerült befeszíteni a garázsajtó helyére. Majd ha visszakerült a motor a helyére, mi is túladunk rajta. Az elektromos csigát kölcsön hozta.
Kb. ötödik próbálkozásra sikerült kiszedni a motort. Eleinte ugyanis a fényképezéssel voltam megbízva, de ezek a férfi emberek a súlypontról szerintem még nem hallottak. Így valahol, ahol éppen sikerült, rákötötték a kábelt a motorra, aztán elkezdték emelni, az rögtön be is fordult keresztbe, aztán emelték a kasznit is a motorral együtt... Még szerencse, hogy arra járt egy szerkezetes építész, akinek legalább annyi térlátása volt, hogy rájöjjön, az a motor átlósan nem fog ott kiférni.
Átkötöttük, és ki is gyütt.
Este még eljött egy másik nagyon rendes ember is megnézni az új szerzeményt. Az "új" narancssárga minijével. Ahogy beállt a kertkapun, le is szakadt a kipufogója, mert kicsit vacakul volt megcsinálva akkor még az úttest és a járda kapcsolata. Valahogy behajtogattuk a kipufogót a minibe, aztán otthon már meg tudta hegeszteni. Szegény ember kipufogótlanul mehetett haza, de másnap reggel újra ott volt - egy kicsit magasabb autóval.
Itt éppen a világot váltották meg 2 sör társaságában.
Vasárnap reggel folytattuk a munkát.
Újra eljött a tegnapi 2 segéderő, meg még az a srác is, aki a piros mini csomagtartóját gyógyította, és aki megtanított alapozást csiszolni.
Mindegyik azzal kezdte, hogy befeküdt alá, és megállapította: nahát, ezek nem az eredeti fékek!
Tekintve, hogy egy több, mint 40 éves autóról beszélünk, ez alapvetően megnyugtató. De a lényeg, amit felületes szemlélő (mint például én, akinek eszembe se jutott aláfeküdni) nem vett észre: ezek bizony tárcsafékek. Őszintén szólva, még ha aláfeküdtem volna, sem jöttem volna rá. De most már megismerem!!! (hátul maradtak a dobfékek) Ilyen kerék nélkül:
Ugyanaz az úri ember, akinek előző este leszakadt a kipufogója, és aki a 600-as motorját is összespriccelte, lemosta a mini motorját, és ha már benne volt, a motorházat is.
Itt már nem kispályázott az uram, ami a motort illeti. Amint kikerült a helyéről, már szedte is le a hengerfejet. "Úgy is másikat fogok rá rakni."
És a hűtővíz ilyen szép helyeken csurdogált benne, amikor még volt benne...
Végül nem bírták tovább... Neki estek mindannyian. Kiszedték a maradék ablakait, és... Még szerencse, hogy kéznél volt a matrac, mert képesek lettek volna ott a gránit köveken oldalra fektetni.
Aztán jött a "szervezett" kaláka-munka: az egyik kézzel kapar, a másik géppel, a harmadik nem is tudom...
Na jó, csak a kép kedvéért idétlenkedtek. Igazából mind jó gyerek. És jól is esett a nagyfokú segítség, ami a seatnál talán még jobban esett volna, mert akkor még tényleg lövésünk sem volt az egészhez. De valahogy úgy tűnik, hogy a minis népek jobban összetartanak.
Ezt a közeljövőben be is bizonyítjuk. Addig is szép napot (vagy inkább hetet/hónapot) mindenkinek!
