Lassacskán, de alakul a kisgömbőc

Kicsit döcőgősen indult a 2009-es év, mindenféle családi akadályok gördültek a restaurálás útjába. Márciusban készült egy fénykép a hamutartóról (nem tudom, milyen céllal), majd áprilisban édesapámról, miközben a rádió előlapját bűvöli.



Maga a rádió decemberben érkezett meg, egy internetes árverés következtében. Belevaló rádiót kerestünk, tehát 70-es évekből valót. Az uram hónapokig nézegette a neten, de nagyon drágák voltak. Amelyik nem lett volna drága, arra elfelejtett licitálni.
Maradt hát ez a „csoda”: egy Blaupunkt rádió, magnó nélkül, évjárat nagyjából stimmel, a méret kicsit furcsa, nem a megszokott standard méret. Miután megérkezett és sikerült alaposan megvizsgálni, illetve utánanézni guglin, ki is derült a turpisság: ezt a rádiót konkrétan egy Ford markolóhoz gyártották. Sebaj. Megtartjuk.

És az a legjobb benne, hogy van audio bemenete, tehát mp3-mat azért suttyomba rá lehet dugni.

Májusban aztán folytatódott a kemény munka.

Május 16-án nagy titokzatosan nem volt hajlandó elárulni a férjuram, hogy mi a csudával ütötte agyon az egész napot, amíg „odavót”. Aztán megmutatta a fényképeket:


Elkezdte végre az alapozást. A minis fórumon van egy srác, aki fényező volt, most már csak okítja és hobbi szinten nagyon szépeket fest, ő javasolta, hogy jacht-alapozóval kenjük le első lépésként, akkor tuti nem fog rosdásodni a közeljövőben. Tudtam én, hogy megvette a festéket, de az meglepetés volt, hogy máris hozzálátott. Teddihengerrel.

Mindenki mondta, hogy úgy is lehet, csak akkor sokat kell majd csiszolni utána. De az én drága uram türelmetlen alkat, és mivel nem engedtem neki, hogy egy csomó pénzért megvegyen egy kompresszort, amit soha többet nem fog használni, vett egy teddi hengert meg egy ecsetet.

Mindegy, a képek nagyon meggyőzőek voltak, így másnap kimentünk a gyerekekkel, és én is nekiláttam. Az uram pingált tovább, én meg kaptam egy zsíroldó trutyit és kipucoltam a motorteret. Azt mondta a projektvezető, hogy annak úgyse kell szépnek lenni, hiába van kirepedezve az eredeti festés, úgyis újra kirepedezne, így hagyjuk.


Két hét sem telt el, azt mondták a tapasztalt fórumosok, hogy azért azt mégiscsak jó lenne leszedni onnan. Már elő is került a csavarhúzó, és miszlikként hullott a földre, amit én előtte olyan sok gonddal pucolgattam.


Én meg szépen nekiálltam szétszerelni az üléseket. Nem tudom, hogy és hol tárolták őket, mielőtt hozzánk kerültek volna, de a hátsó ülés telis tele volt galambvégbéltermékkel. Még szerencse, hogy a piros csak egy huzat volt rajta, az igazi kárpit így valamelyest védve volt.


Én nem gondoltam volna, hogy egy autó ülése ennyire undorító tud lenni. A szétszerelés előtti utolsó éveiben egy amerikai légi bázison idétlenkedtek vele itt a környéken, sárosnál sárosabb úttalan utakon. A piros huzat persze rögtön ment a kukába, de az eredeti kárpitot eltettem hogy legyen szabásminta. Az első ülések szivacsát formára gyártották, így nem mertem kidobni őket, mondván, hogy majd csak kimosom őket valahogy. Viszont a hátsó üléseknek hétköznapi szivacsuk volt, és mivel azok itatódtak át a madárkakival, úgy döntöttem, hogy bőven elég lesz a kárpitot kimosni. A szivacsok elkísérték a piros huzatot.


Ilyen lett a hátsó ülés és a háttámla.
Aztán előkaptam a mérőszalagot, és csináltam egy csodaszép rajzot, hogy legyen miből puskázni a rongyos boltban (az előbb dobtam ki a papírt)

A nap végére azért a motortér is szép sima lett, sőt szép göröngyös, teddihengeres alapozás is lett rá.


Júniusban folytatódott a munka itthon is.
Először a kormány kapott egy nagy adag műgyantát és üvegszálat (azt hiszem legalábbis). Miután megkötött, lecsiszolódott, és egész szép lett.



Aztán a kipufogóról vakarta le a Jeromos a rozsdát, kent rá egy kis foszforsavas lötyit, végül lefújta ezüst színűre. A vizsgán ámulni fog a vizsgabiztos az aknában! (más ugyebár nem fogja látni)



A terepgyakorlaton megpróbáltuk kiegyengetni egy kicsit az ajtókat. Ehhez sikerült szerezni két beütés-kihúzó-célszerszámot is, amiket itt-ott reklámoznak. Az egyik teljesen használhatatlan volt, mert egy sima kb 12 cm átmérőjű vákuum-lapocska volt, és ilyen göröngyös felületen nem tudott vákuumot csinálni. Ez a másik viszont még működött is viszonylag jól.


Nem kell megijedni, amikor az ajtók kapták az ütődést, nem ért el minket is. Tehát csak olyan helyeken alkalmaztuk, ahol hátulról hozzáférhetetlen és nem lehetett kinyomni/kalapálni.

A srác, aki előző nyáron belement a minibe hátulról, lassacskán törleszti az adósságát. Most például hozott egy ócska matracot, hogy arra fektessük le a kis drágát pihizni.


Az alváz nem is volt rossz állapotban, ahhoz képest, hogy mennyire nem vigyáztak szegény autóra az utóbbi 10-20 évben.


Természetesen le lett vakarva minden szmötyi róla, és kapott alvázvédőt is.


Ezután következett egy viszonylag hosszabb időszak, amikor az uram egyedül dolgozott az autón. Egyrészt azért, mert engem ez a része valahogy nem ragadott magával, másrészt pedig azért, mert épp a közalkalmazotti vizsgára készültem, és bár testben ott voltam, lélekben nagyon nem.
Azért itt egy kép, ami nekem nem mond semmit, de hátha valakinek mégis.


Júliusra az ajtók és maradék alkatrészek is le lettek alapozva, bár az ajtón a matt festék ellenére is nagyon látszik, hogy nem egészen olyan a domborzata, mint kellene.


Sőt, ha már mindenhol volt alapozó, elkezdőtött a csiszolás-glettelés-csiszolás-glettelés stb.


A csiszolást még géppel és szivacsos smirglivel kezdte a Jeromos, de hamar rájött, hogy a gép ugyan leviszi a rücsköket, viszont hagy helyette barázdákat, így kézzel csiszolt tovább, sokszor a huga segítségével.


Közben elérkezett az augusztus, és elmentünk Angliába mini-találkozni. Ez a történet egy korábbi bejegyzésben olvasható.
És ami utána következett, az egy későbbi bejegyzésben lesz olvasható.