Még kisgyerek voltam, de azért még egész jól emlékszem rá, amikor az én apukám letette a jogsit. Rögtön utána elkezdett kocsit keresni a különböző budapesti és környékbeli autópiacokon (hamarabb ugye nem tudta volna hazahozni, mivel a családban senki nem vezetett - hú, ez úgy hangzik, mintha az ötvenes évekről beszélnénk, pedig a nyolvanas évekről van szó).
Elvenen él bennem, hogy mennyire vártam az „új” autó érkezését, egyszer azt álmodtam, hogy egy sárga tetetű piros 100-as skodával állított be, talán nem véletlenül, ui azt tudtam, hogy skodát keres. De hogy honnan szedtem, hogy más színű lenne a teteje, mint a többi része? Talán velem született rendellenességről van szó.
Végül megérkezett a várva várt, igen, piros skoda, bár 110-es volt!!! UK-50-64. Az én szegény apukám ripityára szedte, hónapokig meló után azon dolgozott, teljesen felújította, még le is festette (persze helyenként megfolyt a festék), végül elkészült a drága. Az M-7-esen még 140-et is mentünk vele, még szerencse, hogy akkoriban nem nagyon voltak trafipaxok.
Sok-sok évig ez volt a családi autó, nyaralni jártunk vele, meg rengeteget kirándulni. Imádtuk.
Aztán lett egy 105-ös sokda helyette, KN-93-07, később BUS-360. Utáltuk. Ez nem ment 140-et az M7-esen, viszont felforrt a hűtővize, amikor szegény anyukám egyedül vitt hármunkat egy hétvégi csobbanásra a Balcsira, mobiltelefon meg ugye akkoriban nem nagyon volt. Viszont apukám megtanult remekül hengerfejtömítést cserélni, a későbbiekben már én is segítettem neki.
A hengerfejtömítés-csere után azért Aténig is elvitt minket. Csak a tetőkárpit szakadt le, amint fölmentünk az M5-ösre, mert befújt a szél a lehúzott ablaknál. Így júliusban csukott ablakokkal mentünk le Görögországig.
Ebben az időben már szegény Öreg Skoda útban volt, így hiába ellenkeztünk, toporzékoltunk, ment szegényke a bontóba.
Ezután volt még egy 120-as is, azzal is elég sok baj volt, megtanultam rajta gyertyahézagot beállítani, féket légteleníteni (legalábbis a pedált nyomkodni), és nem utolsó sorban vezetni. Megtanultam piros lámpa előtt fékezés közben kettesbe rakva újra indítani a lefulladt motort, megtanultam, hogy milyen hangja van a benzinmotornak, amikor 4 helyett 3 hengerrel megy, megtanultam betolni, illetve betolásból beindítani... Csupa izagalmas dolog, amit manapság kevesen tudnak. Hát aztán, én meg nem tudom megbikázni.
Lassacskán bekövetkezett az önállósodásom. Egy igen kedves ismerősöm, akinek volt egy gyönyörű veterán BMW-je, elég sokat izélgetett, hogy legyen már saját autóm, de igyekeztem ellenállni, mondván, hogy sokba kerül a fenntartása. Aztán jött az Erasmus-ösztöndíj, megismertem a Jeromost, rávettem, hogy jöjjön velem Magyarországra lakni, és hozza el a tigráját is. (yachtja csak az apukájának volt) Aztán a móri úton jól beborult vele az árokba, a spanyol biztosító meg nem fizette a magyarországi javítást, így a tigra haza, mi meg autó nélkül. Vettem hát az ösztöndíjból spórolt pénzemen egy – micsoda meglepetés – 120-as skodát. 110R-et kerestem, de sürgős volt a dolog, így maradt a fehér 120-as, ENJ-081.
Azt már nem utáltam annyira, bár ott is volt valami vezérműlánc-szaggatás (én akkor épp kórházban voltam, a Jeromos alkotta), kicsit később féltengely-törés (azt már én intéztem, sk, a Nesztor első születésnapja előtti napon, így apukám az első unoka-születésnapot, egy szép áprilisi vasárnapot, tengely-cserével töltötte, de hétfőn újra tudtam vele egyetemre menni). Végül elköltöztem Madridba, otthagytam apukámnak, hadd használja. Ő meg kicsit később odaadta egy Fabiáért. Nem igazán sirattuk meg, pedig azért jól szolgált szegény.
Végre igazi békeidők következtek. Lehet találgatni, milyen családi autónk lett... Bizony-bizony, Skoda Octavia, 1.9 TDi. Hatalmas csomagtartó, alacsony fogyasztás, olajcsere 50ezer (!) km-enként, megbízható, sose volt vele baj. Csak hát két jogsira egy autó... Egy darabig lehet békeidőnek tekinteni, de egy idő után háború lesz belőle. És ebből lett a fordulópont.
Az én drága férjuramnak, aki metróval jár dolgozni, és a metrómegálló gyalog 20, busszal 25 percre van, kellett egy autó, hogy ne kelljen szegénykének buszozni addig. Mert hát ugye néha, a fene nagy spanyol sivatagban is esik az eső, és akkor esőben kell megtennie a házunktól a buszmegállóig azt a 300 métert. Jöttek az ajánlatok.
Renault 5-ös egy kollegája valami rokonától, talán 100 €-t kért érte, papírokkal, menetkészen. Tiltakoztam. Szerencsére eltűnt a látóhatárról.
Egy seat 600-as, papírok nélkül, fene tudja milyen állapotban, ingyen elvihető, csak vigyük már. Palenciában (kb 260 km Madridtól). Keressek trailert. Jaj de zöldfülűek voltunk, eszünkbe se jutott, hogy akár utánfutóval is el lehetne hozni. Mindegy is, se traileres se utánfutós ismerősünk nem volt egy darab sem. Meg olyan nagyon nem is küzdöttem, hogy találjak. Hónapokkal később hallottuk, hogy a szomszéd faluba került egy autószerelő gyerekhez. Még egy kő leesett a szívemről.
Akár ez is lehetett volna...
A sógornőm örökölt egy 1971-es seat 600-ast a nagynénjétől. Új korától a nagynénié volt, Sevillában vette, ott még használta néha, aztán elhozta Madridba, és 30 évet állt a garázsban. 28000 km-t mentek vele, és az ég világon minden eredeti volt benne. (Azóta már belenyúltunk: kapott egy benzinszűrőt, és tavaly szükségessé vált egy hengerfej-felújítás). A Jeromos megpróbálta lenyúlni, de a sógornőm se most jött le a falvédőről.
Végül 2007 februárjában közölte velem az uram, hogy beszélni akar velem. Már kezdtem volna a csomagolást, de leültett a monitor elé, és megmutatta ŐT.
Miért pont mini? Hogy a bánatba jutott eszébe? Mr. Beant én is bírom, na de az kevés. Akkor már inkább egy bogár. Tudom, hülye szőke nőknek való, csak azok buknak rá. Akkoriban úgyis ki volt szőkítve a hajam. Persze tudtam én, hogy miért pont mini: az volt az első autója. Nyaralni járt vele, meg kirándulni, soha nem hagyta ott, pedig nem bánt vele valami jól. Közel öt évig járt vele, olajat egyszer sem cserélt benne, mégis rendesen viselkedett.
Hát jó, nézzünk minit. Zöldet szeretnénk mind a ketten. „Brittish Racing Green”-t. Ha lehet, elhúzható tetővel. Meg hát ugye nem dísznek kell, hanem használni, tehát lehetőleg légzsákkal. OK, 10 ezer (mármint €) körül kezdődnek a Németországból hozott példányok. Az eredetileg spanyol (tehát alul nem rohadós) darabok még drágábbak. Ez a srác, akinél találta, abból él, hogy Németországból hoz viszonylag jó állapotú miniket (főleg), elintézi a papírokat, és rendes felárral, de még így is a spanyol piachoz képest jó áron eladja őket. Volt is éppen egy eladó bogár. Azért nézzük csak a miniket. Volt 1500 spórolt pénzünk. A kis piros a kis kockás tetővel, a DRÁGA, 4500-at kóstált. Hát, ha hónap végéig lencsét eszünk, összejön még 500. De sietni kell, nehogy elvigyék. Volt ott még egy bordó is metál festéssel (bleh) 5300-ért, meg egy kis aranyos kék is, talán 3500-ért. Nekem az tetszett. De a képek alapján nem volt olyan jó állapotban, talán a kárpit volt szétmenve, nem is emlékszem. Olcsóbb volt. Végül a Jeromos beszélt a sráccal, átutalt neki 500 €-t, lefoglalja a pirosat, hétvégén megy érte, legfeljebb ha nem tetszik neki, egy másikat vesz meg. Van választék. Ja, talán nem említettem, mindez Málagában. 600 kilcsi. Gyerekekkel nem csinálunk meg egy szombati oda-visszát, ráadásul a srác csak miattunk nyitott ki szombaton, feltehetően nem akart egész nap ott ülni és ránk várni. Gyorsan repjegy-keresés, szombat reggel 7-kor indul, 8-ra ott van, olcsóbb, mint vonattal.
Hamar elérkezett a szombat. Jeromos korán elment, az eladó kiment elé a reptérre, onnan kocsival 10 percre volt az ipari épület, ahol tarotta a miniket. Én a fiúkkal szintén korán keltem, szaladtunk is elintézni minél előbb a nagy hétvégi bevásárlást, meg ha lesz még egy autó, abba kell még két gyerekülés, abba jó lesz a legolcsóbb is a hiperből.
Épp parkoltunk, amikor hívott a Jeromos, hogy ő a pirosat akarja. Megnézett többet is, mondta a srácnak, hogy egyet úgyis magával visz, meséljen az autókról, melyik honnan származik, mit kell róla tudni, mi jó bennük, mi nem. Nem mondott semmit. Marad a piros.
Én a fiúkkal elintéztem a bevásárlást, megvettük a gyereküléseket is, megyünk vissza a skodához. De hol a kocsikulcs? Zseb kipakol, táska feltúr, arc fehéredik. Hát persze, éppen telefonáltam, amikor elindultunk a kocsitól, még a kölköket is fegyelmezni kellett... Hát nem benne hagytam a slusszkulcsot a kocsiban? Nem is tudtam, hogy ilyen jó környéken lakunk. Vagy csak kellőképpen korán volt még. Fene tudja.
Kicsit később jön a telefon: már éppen indultam volna, amikor az index megadta magát. Most szerelik, aztán indulok haza.
Hosszú volt a várakozás, de csak megérkezett épségben.
A hazafelé útról csak annyit mesélt, hogy nagy népszerűségnek örvendett: többet integetett, mint pápabácsi a pápamobilban.
Ja, és a fék nem fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Szívesen fogadjuk az építő jellegű kritikákat