¡Adiós, mini!

Holnapután vizsgázom, tanulnom kellene, de nem megy. Elérzékenyültem.
Ugyanis elszaladtam bevásárolni az éppen aktuális hipermarketbe. A minivel, ahogy szoktam.

Nem, sajnos nem nyertem meg a kupont, amivel életem végéig ingyen tankolhatok, és Brad Pitt-tel sem futottam össze.

Viszont ahogy indultam hazafelé, jól megnéztek a parkolóban. Na, ehhez is hozzá szoktam már. Viszont miközben néztem a közönséget, megérett bennem a felismerés: "Ez az utolsó utam véled, kedves mini. Holnap felköltözöl a hegyekbe téli álmot aludni, és Naranjito költözik ide helyetted. A jövő héten pedig - a tervek szerint - kivonunk a forgalomból. Ideiglenesen. Legalább tavaszig. Aztán majd meglátjuk."

Furcsán éreztem magam, ahogy leparkoltam a teremgarázsban, a biztonsági kamerák figyelő szeme láttára megsimiztem a kis kockás tetejét, és a könnyeimmel küszködve szóltam hozzá néhány jó szót.

Aztán belegondoltam, hogy eddigi életem során hány autótól búcsúzkodtam. Vagyis inkább hánytól szabadultam meg. Az ideiglenes megszabadulásokat nem is tartom számon, egyik sem ragadott magával. De végleges búcsúból is volt néhány. A legutolsó, amikor a családom lecserélte a fehér 120-as skodámat egy fabiára. Hadd vigyék. Nem fájt érte a szívem. Előtte a tigrát adtuk el. Na akkor az járt a fejemben, hogy "Elvitték már? Nahálaajóistennek!" Az előtt is volt néhány 105-120-as skoda, nem hagytak nyomot bennem. De amikor elvitték a bontóba a legelső autónkat, a piros 110-es skodát, akkor hasonló képpen éreztem.

Most szó sincs eladásról, még kevésbé bontásról, csak téli álomról. Pedig hányszor mondtuk, hogy mennyire utáljuk ezt az autót, és adjuk már el a fenébe. Most belegondoltam, és nem hiszem, hogy képes lennék rá. Mégis csak lottózni kellene, hogy fenntarthassuk a gépjármű parkot, amit szeretnénk.